Annak ellenére, hogy a 200-as hírnek hatalmas magasságokba kellet volna röpítenie, iszonyú mélységek következtek. A fájdalomtapasz a harmadik napon alig használt valamit, bedagadt luficskáim fogfájáshoz hasonlító húzó érzést produkáltak. A sokféle szájkence íze masszív hányinger ízben adta meg az étkezésekhez az alaphangot, beleim régi bevonata egyre nagyobb gyakorisággal távozott.

Az étkezések szörnyűek voltak, a kaják is, az ízük is, és az étvágy is. Közben megtudtam a mai fehérvérsejtszámot: 700, de ez sem dobott fel eléggé. A vénásan beadott antibiotikum, melyet eddig jól tűrtem, szintén hányingert okozott. Estére a vizet is kihánytam. Mindehhez lázas reszketés társult. Próbáltam az esti gyógyszerek bevétele után aludni, de az alvásban az eleinte fél órás, majd egyre gyakoribb hasmenéses procedúra meggátoltak.  Hajnalra gyakorlatilag minden erőmtől megfosztva a WC-ben állva a hányás és hasmenés ingereken képtelen voltam úrrá lenni, irányítani. És akkor kiakadtam.

Büszkeségem némi maradékát, és a koszos pizsit összeszedve hívtam a nővért, akinek a karjaiban, immár tiszta pizsiben bőgtem egy jó nagyot. De jó volt, hogy volt ott valaki!

Ezen is túl lettem. Köszönöm, kérlek Uram, segíts, hogy egy kicsit jobb legyen.