Igazán érdekes korban szocializálódtam egy kis faluban, amit jól mutat az, hogy, amikor harmadikas koromban megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, rávágtam: párttitkár. Tán ugyanennek a hétnek a péntekjén a tanító néni leszidott, mert óra alatt a Miatyánkot tanultam, amit a vasárnapi hittanórán fel kellett mondani. És bennem 8 évesen mindez semmi konfliktust nem okozott. Kiváló kisdobos, majd úttörő lettem.... konfirmáció után pedig a helyi tiszteletes hittanos segédje. 14 évesen éreztem azt, hogy nekem Istenhez  mélyebb közöm van, mikor ezt olvastam: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én hangom bemegyek ahhoz és vele vacsorálok".  És behívtam, és bejött. És különös dolog történt: a béke helyett, amit vártam, meg amiről beszéltek körülöttem  sokat egy teljesen felfordult állapotba kerültem. Rengeteg kérdésem lett - ami tizenévesen teljesen természetes - ki vagyok én,  hogy mi jó és mi rossz, mi az ami kerülendő, mi az ami még megengedhető.

A gimis évek kettősségben teltek el: együtt jártam egy fiúval aki miattam csatlakozott a református gyülekezethez, és látogattuk a helyi ifiórákat. Én nem voltam hitben olyan jó nebuló, mint ő: hamar lemaradtam. Nagyon érdekelt az élet többi része: színház, mozi, tánc, sörözés, barátok. Ő eljegyzést emlegetett, én még szabadságra vágytam, így történt, hogy, mikor egyetemre mentem szakítottunk. A mai napig sajnálom, hogy megbántottam.

Az egyetemen is volt egy kettősség az életemben: egyrészt csatlakoztam a helyi MEKDESZ csoporthoz, sok barátra tettem szert. Másrészt kialakult egy csapat körülöttem nagyon jó barátokkal, akikkel együtt buliztunk, tanultunk, laktunk. Erre az időszakra gondolva mindig ez az ige jut eszembe: "Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram!"

Az egyetemről kikerülve hamar Budapestre kerültem, és elindult a biztosítós karrier: a hit háttérbe szorult. Gyors és nagy lépések a ranglétrán, szakmai előmenetel, önmegvalósítás, karrier, napi 12 óra munka+ 400-500 km. No hamar kiégtem. Megtapasztaltam  a magas pozi előnyeit, de hátrányból is van bőven! De a legnagyobb shock az volt, hogy megláttam akkori főnökasszonyomban, milyenné fogok válni 10 év múlva, ha ezt így folytatom. Ez a furi tükörbenézés nem nagyon tetszett, nem tett jót a munkám színvonalára, s hogy így mondjam, váltásra kényszerültem:-)

Elhatároztam, hogy szakértő leszek, egy igazán jó szakértő a biztosítási területen, ennek jegyében sikerült új munkahelyet találni. Hálás vagyok az ottani csapatnak, és a Főnökünknek. Itt találkoztam egy nagy tudású szakértőasszonnyal, aki megismertetett velem olyan területeket, amihez addig nem volt szerencsém. Közben összeházasodtunk Attival, lakást vettünk, megszülettek a gyerekek, én meg még jártam a jogra is.

Budapesten nem volt gyülekezet, ahova jártunk, így Anyósomékhoz mentünk el hétvégenként a templomba. Erre az időszakra voltak jellemzők a megingások, miért pont a kereszténység, miért nem a buddhizmus vagy az iszlám?  Ezzel kapcsolatban csak arra biztatok mindenkit, ismerje meg mindegyiket nyugodtan egy kicsit mélyebben, az én kedvem hamar elment tőlük, mint választandó életformától.

Budapesti létünket kicsit magányosnak éreztem a gyerekek születése után: távol voltak a szülők, jó lett volna minden manó-percet megosztani a közvetlen családdal. De hétvégente mindig utaztunk, vittük őket! Sokat aggódtam, hogy mi lesz majd, ha lejár a gyes, mihez fogok kezdeni, lesz-e munkám. (A megszégyenülés a GYES lejártakor érkezett, mikoris négy állásajánlatot kaptam kb 2 héten belül. Ó Uram, melyik legyen?  Ekkor éreztem azt, hogy céget kell alapítani, és éreztem erre vonatkozóan Isten áldását is: a kis cég azóta is működik).

Nagy változás volt, mikor jelenlegi lakóhelyünkre költöztünk, a református ovi, ahová Annát felvették, bevonzott bennünket a helyi gyülekezetbe. Én a gyerekhittan oktatásban kezdtem tevékenykedni, Atti hamarosan presbiter lett. Furcsa volt megtapasztalni, hogy itt zárkózottabbak az emberek: az " igazi református káderek" nem bizonyultak túl befogadónak az elején. Azért ez az érzés enyhült, de még nem szűnt meg. Nagy ajándék viszont a családoknak az a közössége amelybe úgy másfél éve belecsöppentünk, itt sok szeretetet és segítséget kapunk egymástól kölcsönösen.

A helyi évek elejére volt jellemző az a nagy belső küzdelmem, hogy akkor én most meg vagyok térve vagy sem. Ennyi tévelygés, bűn, mulasztás hogyan férhet bele egy megtért ember életébe. Sok választ kaptam ebben az időszakban arra, miért pont a kereszténység. Dióhéjban:

• Mert Jézus élete, halála, feltámadása történelmi tény, és a róla feljegyzett írásokból egy olyan rendkívüli személyiség bontakozik ki, aki megérdemli, hogy kövessék.
• Mert a Bibliai ige képes olyan személyesen szólni hozzám, hogy a hátam beleborsózik. Ha nem értem, csak kérnem kell, hogy megértsem, és olyan gondolatok jönnek, amitől egyértelművé válik az olvasott ige jelentése.
• Mert a 14 éves koromban a szívembe behívott Szentlélek olyan átalakító munkát végez, amire emberi magyarázat nincsen. Nagy ajándék, hogy mostanában egyértelműen hallom a bíztató, halk, szelíd hangját. Kicsit hasonlít a lelkiismeretre, de az a különbség, hogy erő van benne. Sok döntés meghozatalában segít, sok félelmet megszüntet.
• Mert végre megértettem, hogy az ember semmit nem tehet a saját megváltásáért, üdvözüléséért. Az Jézus halála óta ingyen kegyelemből van. Csak össze kell gyűjteni a bűnös szennyes batyukat, letenni a kereszt alá, bocsánatot kérni és elfogadni az áldozatot, tartani a személyes kapcsolatot Istennel imában. Isten az ilyen bűnöket elfelejti, és gyermekévé fogad. Ilyen egyszerű. No utána nem árt igét olvasni és eljárni egy keresztény gyülekezetbe: könnyebben elérhetjük azt, amire Isten rendelte az életünket. Merthogy van egy feladat, egy szerep, amire Isten rendelt. Elsősorban arra, hogy szeressük egymást és örüljünk a teremtett világnak. Vigyázni kell ugyanakkor, hogy a már letett batyukat ne lopkodjuk vissza...
• Mert a hit és a kegyelem mindenkié lehet, csak el kell fogadni. Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlőknél. Csak az egyes ember van és a szerető Isten... Mindenkinek kívánom ezt a személyes felismerést és találkozást! Viszont ez nem kényszeríthető ki, még a gyerekünk esetében sem. Ha Isten megvárja, míg megérünk a döntésre és szabad akaratot ad, hogy mellette vagy ellene döntsünk,  tiszteletben kell tartanunk minden ember esetében ezt a személyes szabadságot nekünk, embereknek is. más kérdés, hogy az ember legszivesebben kiabálna: Vigyázz, szakadékba rohansz, ahelyett, hogy haza mennél!

Mióta üdvbizonyosságom van, megértettem konfirmandus igémet is: " S azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, s azért fenséges ő, hogy megkegyelmezzen néktek, mert az ítélet istene az Úr, boldogok mindazok, akik őt szolgálják."

Nos kellett rá várni elég sokáig, mire benőtt a fejem lágya...

Talán érthető, miért nem estem kétségbe, mikor a betegség hírét megtudtam. A Mai Igében azt olvastam, hogy a Zsoltárok könyvében minden élethelyzetre illik egy zsoltár. Nem kellett sokáig keresnem, melyik vonatkozik rám:

103:1.A Dávidé. Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.2Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.3Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet.4Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.5Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé.

Szóval az életem és gyógyulásom  Isten kezében van és őtőle lesz.

Köszönöm, Uram! Előre is:-)